Meleg Kultúra

Most nemrég olvastam el két könyvet Kurt Rieder tollából, cím szerint 'A harmadik birodalom felemelkedése és bukását' és 'A koncentrációs táborok történetét', és bár a szerzőt - Földi Pálhoz hasonlóan - rendesen savazza a szakirodalom, mégis nekem egy erős pozitív élményt adtak. És hogy miért? Azért, mert egyrészt megemlítette a melegek üldözését a második világháború során, másrészt mert nem csak megemlítette, de tisztelettel beszélt az áldozatokról. Ez nekem eddig sajnos hiányzott.

A legtöbb forrás, ami a holokausztról szól, meg úgy általában a koncentrációs táborokról, rendszerint elfelejti megemlíteni, hogy nem csak sárgacsillagos áldozatai voltak ennek a rémálomnak, hanem rózsaszínű csillagosai is. Persze nem vitte túlzásba a téma taglalását, de nekem mégis mosolyt csalt a szívembe, amikor - mondjuk így - az én felmenőimről beszélt. Nem kell fejezeteken át belemenni, de nekem épp elég, hogy nem szorulnak örökösen az árnyékba a melegek, ha ez a téma felmerül. Persze aki jobban utána akarna olvasni, hogy mi történt 'velünk', annak ajánlom figyelmébe Jean Boisson könyvét, 'A rózsaszín háromszöget'.

Az előző bejegyzésemen felbuzdulva hamar úgy határoztam, hogy megnézem a Szeress, ha tudsz című filmet is, ami a dicső 90-es évek trendjét követve vagy haldokló betegként, vagy hajtűdobáló hímnősként ábrázolja a melegeket - jelen tárgyalt filmünk az első opciót választva ad nekünk egy meleg karaktert.

Na de: a film nagyon jó! Először akkor láttam, amikor megjelent, de most újra néztem és újfent nagyon tetszett. Szeretem azokat a filmeket, amik tablószerűen ábrázolják a karaktereket, hogy aztán a film vége felé közelítve az egymás mellett futó szálak végül összeérjenek. I-má-dom. Ilyen volt az Ütközések, meg a Bábel, ...meg más most nem is jut eszembe. Ráadásul szép nagy nevek szerepelnek a stáblistán, úgy mint Angelina Jolie, Sean Connery, Ryan Phillippe, Gillian Anderson, Dennis Quaid, Madeleine Stowe... Egyszóval minden együtt van egy klassz kis esti programhoz.

Habár nem szeretem, amikor a meleg karaktereknek csak a kórházi ágyon jut szerep, de szerencsére ebben a filmben nem társult ehhez semmi extra moralizálás. Ehelyett az anya és haldokló fia közötti kapcsolatra tolták el a hangsúlyt: anya és fia az utolsó napokban új, őszinte alapokra helyezik a kapcsolatukat, mindketten megnyílnak a másik felé. Az ember szíve vérzik, amiért ez nem előbb történt meg.

Szóval a majdnem 2 óra alatt kapunk drámát rendesen, nevethetünk egy kicsit és pityereghetünk is, ha úgy hozza, és szerencsére nem kell kiküldeni se a szülőket, se a fiatalkorúakat, egyszóval: igazi családi élmény lehet.

Hosszú várakozás után végre rávettem magam, hogy megnézzem ezt a ma már kultikusnak számító... filmet? Dokufilmet? Dramatizált dokufilmet ...igen, ez lesz a jó kategória. Igazság szerint már több mint egy éve megszereztem, előtte két évig terveztem, hogy meg fogom szerezni, de van az úgy, hogy az ember érzi magában, hogy még nem áll készen a befogadásra. El kellett jönnie annak a bizonyos hangulatnak, mondhatni ráhangolódásnak, szerencsés csillagzatnak, hogy én egy ültő helyemben végignézzem az AIDS korai történetének megfilmesítését.

De mindennek a rákészülésnek hála boldogan állíthatom, hogy nem bántam meg. 2 óra 20 percen át utaztam az érzelmi hullámvasúton, izgultam, anyáztam, dühből nassoltam és egymás után ittam a Coldrex-et. Miért is? Azért, mert ez a film nem pusztán egy történelmi dokumentum, hanem komoly üzenete volt rólunk, alapban hulladék emberi lényekről. Nagy igazság lett kimondva, amikor az egyik szereplő szóvá tette, hogy ha gyerekekről és nőkről lenne szó, akkor már régen teljes gőzzel mindenki ezen a betegségen dolgozna, és lovaskocsikkal vinnék a pénzt a kutatásba. De mivel eleinte homoszexuálisok haltak meg, senki le se szarta.

Igenis ki kell mondani, hogy léteznek másodrangú állampolgárok. Sajnos még ma is.

A másik felháborító üzenete a filmnek a tudományos élet kritikája volt. Az, hogy tudósok, illetve kutatócsoportok versengése miatt hátráltatva vannak a kutatások, ami miatt pedig emberek tucatjai halnak meg, már végképp több a soknál. Az orvosoknál ott van a hippokratészi eskű, de nem tudom, hogy van-e valami hasonló a tudósoknál. Úgy gondolom, hogy a tudósok munkájának is az embereket és úgy ánblokk a világot kellene szolgálnia - de az, hogy mindenki a címekre és a lóvéra pályázik, így aztán idejük sincs meglátni az embereket a számok mögött, igazán elkeserít.

Szóval volt itt puskapor bőven, engem legalábbis eléggé felpaprikázott az És a zenekar tovább játszik... Ha valaki így a téli estéken már elunta ezeket a zsibbasztó reality showkat és a fingós poénok szintjén megdermedt alkotásokat, akkor javaslom, hogy álljon neki ennek.

Szeretem mostanában azokat a filmeket, amik szólnak valamiről, tökmindegy, hogy miről, és csak úgy mellékesen beleszőnek valamit, ami LMBTQ. Bocs, hogy így fogalmazok, de ez így rövid, és elég pontosnak is érzem. El is mondom, miért jó ez: adott az átlag néző, aki beül mondjuk erre a Tammy című vígjátékra. Előtte a youtube-on megnézi a trailert, tudja, mire számíthat, aztán végigröhögi az egészet. Együtt nevet, együtt sír a főszereplő Melissa McCharty színésznővel, és közben észre se veszi, hogy mindvégig át lett cseszve a palánkon. Ugyanis: amíg nevetett és jól érezte magát, egy mellékszálon Kathy Bates karakterében megismert egy végtelenül pozitív leszbikus párt. Láttuk, hol élnek és hogyan. Aztán van Kathy Bates-nek egy nagymonológja, amelyben summázva elmondja, hogy ezért az életért baromi sokat dolgozott. (Könnyek. Taps.)

Ha szociológus vagy pszichológus lennék, vagy akár közgazdász, akkor ezt nagyon szépen letudnám vezetni tudományosan. Olyan fogalmakat használnék, mint árukapcsolás, vagy pozitív megerősítés. Más most nem jut eszembe.

De most nehogy azt higyjétek, hogy savazni akarom a filmet. Baromi jó volt, és nagyon örültem, hogy a fentebb említett dolgok miatt írhattam róla itt pár sort.

Nézzétek meg a trélert:

Most is elment egy csomó idő, és csak azt vettem észre, hogy az október végi bejegyzésem óta nem is kevés idő telt el. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy kevésbé fókuszáltam meleg dolgokra, másrészt mert nagyon elhavaztam saját magam.

És ha már a hónál tartunk, beszéljünk egy kicsit a drogokról. Miért van az, hogy ahányszor szépirodalmi mű kerül a kezembe, a melegek és a kemény drogok mindig kéz a kézben járnak? Tiszta baromság. Oké, nem vagyok olyan idős, nem éltem meg a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek meleg világát, és igazság szerint nem nagyon járok el bulizni, de ismerek egy szakajtó meleget, és valahogy a drog nem nagyon merült fel. Oké, elismerem, egyesek szerint talán egy kicsit unalmas vagyok én is meg a baráti köröm is, de valahogy nem hiányzik a tüctüc és a tömeg ahhoz, hogy szuper legyen a szombat estém. Na de ennyit rólam.

Valahogy pont a fentiek miatt volt nehéz olvasnom A szépség vonalát. A srác csak él bele a nagyvilágba, nem csinál kifejezetten semmit, nem töri magát, hogy valamit elérjen - elég neki a drog meg a túlélés, pedig tök jó adottságai vannak. Annyi szent, nagyon nehezen azonosultam vele. Pedig az elején még minden jónak tűnt, faltam az oldalakat, érdekes volt végigélni megint az első szerelem csápjainak tapogatását, meg a titkolózást, de aztán jött a drog és az irracionális. Szóval bár vitathatatlan tény, hogy szépen meg lett írva a sztori (illetve mivel én magyarul olvastam, ezért a fordítást is dícsérnem illik), de nem szerettem. Hamar elolvastam, de nem szerettem. Egyetlen karakter sem nyerte el a tetszésem, így olyan volt, mintha sterilen, érzelmek nélkül hallgattam volna valaki élettörténetét. Ami nem jó. Szeretem, ha bevonnak a dolgokba - ha én is élvezem. De ez most kimaradt. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, és még meg se szabadultam a könyvtől. Elvégre olyan szépen mutat a polcomon...

Másfél nap alatt olvastam ki, majd felkiáltottam, hogy 'Ajjjhaa!'.

Az ajánlóban azt írták, hogy 'Agatha Christie, húzódj félre! Kemény szex és botrány találkozik e ragyogóan szellemes krimiben.' Ami igaz is. Egy korábbi olvasót idézve ez a krimi olyan, mint egy társasjáték: ahhoz, hogy hozzájuss egy információhoz, meg kell dugnod valakit.

Na az van, hogy az 1920-as években járunk, valahol Angliában egy vidéki kúrián, ahol éppen szardíniásat (??) játszanak a vendégek, amikor is előkerül egy hulla. A főhősünk, aki leginkább azért tölti a hétvégét a kúrián, mert meg akarja dugni a legjobb barátját, nagy krimirajongó és hobby magánnyomozó egy személyben, így nem tud ellenállni a kísértésnek és nyomozásba kezd. Ehhez persze az kell, hogy megkeféljen mindenkit, aki csak közelebb viheti a megoldáshoz, legyen az rendőr vagy a ház alkalmazottja, tökmindegy. Ráadásul a szexuális hovatartozás sem lehet akadály, mivel valami kísérteties okból kifolyólag aki itt nem meleg, az is minimum biszex.

Összefoglalva a regény végtelenül szórakoztató volt, nagyon élveztem minden sorát, a nyomozás érezhetően csak alapot szolgáltatott a rengeteg szexhez, ugyanis itt az volt a lényeg. Mindent egybevetve nekem tetszett, de a nagyi nem ezt kapja karácsonyra. És még annyit, hogy kicsit eszembe jutott Dannis Cooper könyve, a 'Közelebb', ami teljesen másról szól, mégis aki fogákonyabb a sikamlós témákra, annak talán azt is érdemes fellapoznia.

Bevallom, kicsit gondban voltam ezzel a könyvvel. Már akkor, mikor olvastam. És most is gondban vagyok vele, mert valamit írnom kellene róla, de nem vagyok egy nagy májer a leszbizmusban, ezért úgy érzem, bármit mondok, az mind valami marha nagy baromság lesz. Vagy lenne, ha mondanék valamit... Szóval hogy beszéljek egy könyvről úgy, hogy nem is arról beszélek?

Olvastam már Szilágyi Gyulától a Melegfrontot, kétszer is, és sajnos az a meglátásom, hogy a Júlia és Júlia ugyanúgy rossz. Nem is tudom, talán rosszul van megírva? Nem a lényegre koncentrál? Vagy szerintem nem az a lényeg, mint amit Szilágyi belelát a leszbikusok életébe? Az is mérhetetlenül zavart, hogy szinte csak és kizárólag olyan leszbikkel végzett mélyinterjút, akik valahol a társadalmi ranglétra legalján éldegélnek. Az interjúalanyok majdnem száz százaléka árvaházban nevelkedett, vagy pedig olyan családi körből származik, amiből nagyon nehéz (ha nem lehetetlen) kitörni. Sajnáltam ezeket a lányokat, mert biztosan jobb sorsra érdemesek, de sajnos ők maguk is édeskeveset hajlandók tenni saját sorsuk jobbrafordításáért. Isznak, hajléktalanszállón tengődnek, sokuk prostituált, leginkább heteroszexuális nőket csábítgatnak. Hol itt a jövőkép? Szilágyi olyan elborzasztó képet fest a leszbikusokról, hogy aki olvassa, sírva rohan vissza a heteroszex világba. Elrettentő volt olvasni a könyvet, de mivel elég sok leszbikust ismerek, egyszerűen képtelen voltam befogadni a Júlia és Júliát. Így aztán úgy döntöttem, hogy körbeadom a könyvet a csajoknál, aztán majd megkérdezem, hogy ők mit gondolnak az olvasottakról. Szóval kérem a türelmeteket, mert hamarosan jövök egy új bejegyzéssel.

GYERÜNK AZ ÁTRIUMBA, mert még adják az Őrült nők ketrecét Alföldi Róbert rendezésével, és Stohl András főszereplésével. Én vagy két hete láttam (bocsánat, hogy csak most írok róla), és hát... szuper volt. Nem is tudom, érdemes elmondanom a sztorit? Talán nem, mert szerintem aki ezt a posztot elolvassa, az biztos már legalább kétszer látta valamelyik filmváltozatot. Akik gyakran járnak Alterego-ba, azoknak még annyi adalékkal szolgálnék, hogy ÉN, aki nem gyakran jár bulizni, szóval ÉN két ismerős arcot fedeztem fel a tánckarban. Aki kettőnél többet, az legyen büszke magára.

Továbbá azt is hadd említsem meg, hogy Stohl András egyszerűen szuper! Elképesztő, amit művel, csak úgy kapkodtam a fejem, annyiszor öltözött át - és mindig tökéletes volt. Elképesztő, milyen parókákat ráadtak, de nem is ez a lényeg. A LÉNYEG számomra az volt, hogy nem csinált bohócot a karakterből. Sejtettem, hogy nem buzi-karikatúrát fogok látni, elvégre Alföldi neve nálam egyenlő a minőséggel, de mégis megnyugtató volt látni, hogy Stohl ebben a szerepben nagyon is tisztességes és számomra elfogadható képet adott a meleg társadalomról. Nem éreztem magam megsértve, és nem éreztem azt, hogy rossz üzenetet hordoz. Szóval ezúton is szeretném megköszönni... azt hiszem, az a legjobb, ha azt írom, a Tiszteletet, amit felénk mutatott.

Kicsit off-topic de az van, hogy megnéztem a Recirquel társulat két előadását, a Meztelen bohócot és a Párizs éjjelt. Elsőre csak annyit tudok mondani, hogy ha valami szépet akartok látni, akkor azonnal vegyetek jegyet ezekre az előadásokra. Nem csak azért mondom ezt, mert baromi jól néznek ki az artista srácok, de mert maga az előadás is megéri az árát.

Mire számítsatok?
Artista fiatalok mutatnak be különböző, szépen megkomponált attrakciókat, közben élő zene szól, a közönség meg elolvad a gyönyörűségtől. A Meztelen bohócban prózai átvezetés adja a történet keretét, ettől az előadás elképesztő személyes és meg kell mondanom, nagy hatással volt rám. Az előadás végén minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjak, pedig jobb, ha tudjátok, hogy én nem vagyok sírós. És most mégegyszer meg kell említenem a srácokat. Hát, huhh, hogy is fejezzem ki magam. Van mit nézni, na. Elképesztő jól néznek ki, és a Meztelen bohócban kifejezetten alulöltözöttek. Természetesen engem is leginkább ezzel lehetett bevinni a Müpába, de aztán hamar rájöttem, hogy ez ennél többről szól. Tegnap megnéztem a Párizs éjjelt, és hát megvallom nektek őszintén, hogy rajongójuk lettem, és az már biztos, hogy minden előadásukat meg fogom nézni.

Nézzétek meg a hivatalos oldalukat, itt találtok videót meg rengeteg képet, és remélem hamar rászánjátok magatokat és megnézitek a társulatot: http://www.recirquel.com/hun/

Nehéz erről a könyvről most írnom. Már egy hete befejeztem, és azóta is azon agyalok, hogy mit mondjak nektek. Fura kettős érzés dolgozik bennem, mivel a könyv zseniális, a történetvezetés fantasztikus, a karakterek döbbenetesek - mégsem ajánlom a gyengébb idegzetőeknek.

Ami így elsőre szembetűnik, hogy rengeteg benne a szex, de ez sosem öncélú. Limonovnál a szex mindössze eszköz, katalizátor a történetben. A leírások plasztikusak, nincs mellébeszélés, mindent a nevén nevez, és mindent ki is mond. Ez jó, de nehogy valaki abban a tudatban vegye meg a könyvet, hogy ez is egy tabudöntögető szürkeötvenárnyalata. Limonov úgy beszél szexuális kicsapongásairól, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Eszébe nem jut, hogy visszafogja magát vagy egy bárgyúbb mederbe sorolja a mondandóját...

A másik szembetűnő dolog annak felismerése volt, hogy bizony az USÁ-ba kivándorolt menekültek élete egyáltalán nem volt könnyű, vagy jobb. Engem arculcsapásként ért, mert azt hittem, azok az emberek, akiknek sikerült Amerikába menekülni, eztán boldogan éltek míg meg nem haltak. Edicskának köszönhetően részletekbe menően megértettem, hogy mekkorát tévedtem.

Na de pár dolgot elmondok a sztoriról is, csak hogy képbe kerüljetek. Szóval van ez az Edicska, vagyis Eduard, a könyv írója. Az ő szemszögéből, az ő narrációjával követjük az eseményeket, ami őszintén szólva nem sok: Edicska és kedves neje, Jelena a Szovjetúnióból menekülnek az USÁ-ba, ahol csakhamar kiderül, hogy nem kolbászból van a kerítés. Edicska hazájában nagy költő, de orosz költőre sajnos nem sok szükség van az Egyesült Államokban. Így aztán marad a segély, ami bizony nem sok, Jelena pedig megpróbál új életet kezdeni, alkalmazkodni. Edicska csakhamar egyedül marad, Jelena árulása miatt végtelen csalódottság van a szívében, és vonzalma a férfiak felé fordul. Illetve hát Jelena előtt is voltak neki meleg kicsapongásai, volt már szerelmes férfiakba, de most, Jelena után ez felerősödik.

Edicskával ezek alapján könnyen tudnánk szimpatizálni, nekem ez mégsem sikerült. Edicska minden ellen lázad, neki semmi sem jó, képtelen elengedni a múltat és kinyitni a szemét az új környezetére, az új lehetőségekre. Nem motiválja semmi, csak a volt életét akarja visszakapni, meg persze Jelenát. Ennek ellenére a könyvet nagyon jó volt olvasni, ez nagyban köszönhető M. Nagy Miklósnak, a könyv fordítójának, aki szerintem kiváló munkát végzett. Neki köszönhetően számomra az Ez vagyok én, Edicska az idei év egyik legnagyobb könyvélménye.

Lassan írok valamit erről a könyvről, de addig is jöjjön még egy részlet:

"Az amerikai férfiak minden hétvégén rekord mennyiségű ondót ontanak magukból. A hét egyetlen napja sem veheti fel a versenyt a hétvégi napokkal a kiontott, kilövellt ondó mennyiségét illetően. A hétvégi ondóadagból most annak az asszonynak is jut, akit szerettem, a volt feleségemnek, Jelenának."

"A lépcsőház tetején lévő ketrecben fülledt meleg volt, mindketten meztelenül ültünk, s bár én az alsónadrágom alatti sávot kivéve alaposan lebarnultam, Johnny olyan fekete volt, hogy napozhattam akármennyit, majdnem teljesen fehér voltam hozzá képest. Jóval alacsonyabb volt, mint Chris, de a farka óriási. A puszta látványától rögtön elillant a csalódásom és elégedetlenségem. Nincs mese, tényleg homokos vagyok. Megfogtam a farkát, és nem túlzás azt mondani, hogy lázas sietséggel dugtam a számba. Nagyon tüzes fiú volt ez a smucig Johnny, nem sokáig kellett hízelegnem az óriási farkának.Hamarosan egész sorozat fröcsögő ondóval árasztott el; s még a saját hasára is jutott néhány csöpp."

Úgy örülök, amikor olvasok egy jó könyvet, és véletlenül van benne egy LMBT emberke, aki miatt írhatok a könyvről, holott magának a regénynek nem sok köze van a mi kis családunkhoz. Ilyenkor egyfajta kultúrmissziós szerepet töltök be, és ajánlom a könyvet boldog-boldogtalannak.

Ilyen a címben szereplő 'Kafka a tengerparton' is. Szerepel benne egy fiú, aki lánynak született, ellenben a fiúkhoz vonzódik, így felmerül a kérdés, hogy most akkor a fent említett fiú meleg, avagy valójában egy heteroszexuális lány?

A könyvet bátran ajánlom mindenkinek, aki fogékony a modern irodalomra. Stílusát tekintve a regény a mostanában eléggé felkapott mágikus realizmusba sorolódik, és egy 15 éves fiúról szól, aki elszökik otthonról, hogy ezzel meneküljön apja jóslata, a saját sorsa elől. Vegyétek ki a könyvtárból, szokjatok hozzá ahhoz a pár japán névhez, és ígérem, hogy jól fogtok szórakozni.

Betegszabin voltam a héten, így alkalmam volt bedugni és bekapcsolni a tévét, és hát bevallom, eléggé meglepődtem.

Egyrészt sokat néztem az MTV-t (félreértések elkerülése végett: MusicTV), ahol szinte nem volt műsor, amiben ne szerepelt volna legalább egy meleg/leszbikus. Először is néztem a 'Kamureget', amiben egy meleg srác akarta kideríteni, hogy akivel online randizgat, az tényleg olyan-e, amilyennek a chat-szobában vallja magát. És lám, összejöttek. Aztán jött egy tinisorozat, ahol a lány megmondta a szüleinek, hogy leszbikus. Aztán jött kettő rész a 'Kihívás'-ból, ahol mindegyik részben volt egy meleg, egy leszbikus, és egy not-yet-decided szerűség. Aztán pedig jött egy másik sorozat, ahol a néger kiscsávó egy menő rapper mellett gyakornokoskodik, és bár a rapper csákesz nagyon macsó, mégis összejön GyíkGyurival.

De hagyjuk az MTV-t, mert időközben átkapcsoltam a Spektrumra, ahol egy brit meleg fiú próbált leszokni a húsevési kényszeréről, hogy egészségesen élhessen a férjével, míg világ a világ, de aztán átkapcsoltam a Spektrum Home-ra, ahol melegek újítottak fel egy lakást melegeknek.

Lehet, hogy (még) nincsen kifejezetten LMBT tematikájú csatornánk, de egyenlőre ennek nem is érzem a hiányát. :)

Korábban már írtam Bret Easton Ellis könyvéről, hát most sikerült megnéznem a belőle készült filmet is. Előljáróban csak annyit, hogy sose éreztem még ilyen hosszúnak 1 óra 40 percet. Hát nézzük csak...

Amennyire tetszett a könyv, olyannyira utáltam a filmet. Nem egyedül néztem, a barátom hősiesen végigszenvedte velem, szóval most nem csak az én véleményemet halljátok. Nem akarok belemenni az összehasonlítgatásokba, hogy könyv meg film, nyílván illik is olyat mondani, hogy 'a könyv jobban tetszett', szóval inkább elmondom, mi volt a hiba.

Kezdem azzal, hogy a történetmesélés és a filmes megoldások fárasztóak voltak. Először is a sztori parkolósávon állt, egy lépést sem haladt, se előre, se hátra. És hogy a vontatottság még kézzel foghatóbb legyen, állandóan több perces etap-ok voltak, ahol visszafelé zajlanak az események. Szétdrogozott fejjel ez biztosan jobban szórakoztatott volna, de szerintem teljesen fölösleges volt. Az egész filmben összesen kábé 10 percet néztem visszafelé játszva (including hosszú monológokat).

A második problémám ott volt, hogy míg a könyvben értettem, hogy mi miért történik, a filmben mindenki agyatlanul élte az életét. Többször vágtam meglepett fejet és néztem, hogy 'most mi van?'. A szereplők olyan felületesek és egysíkúak voltak, hogy azt 3D-ben még felvenni se lehetett volna. Azon túl, hogy ittak, drogoztak és b*sztak, az égegyadta világon semmit se csináltak. És ami a legszebb, még ehhez is hülyék voltak. Így aztán nem sikerült megkedvelnem senkit, ami ugye nem tesz jót a film befogadásának.

Harmadik helyen a veszteség listán az üzenet hiánya, illetve annak elcsökevényesedése szerepel. Hová tűnt a mondanivaló? Mi lett az üzenettel? A csatornazaj elnyomta? Ha drogozó fiatalokat mutogatnak és hányó fejeket nyomnak az arcomba, szeretném tudni, hogy miért.

És legvégül, jöhet a négyes pont, ami egy nagyon személyes és objektív nyűgöm. Éspedig: mi lett a melegekkel? Az igaz, hogy nem tegnap olvastam a könyvet, de valahogy úgy emlékszem, hogy egy izgága, balf*sz meleg srácnál azért többről írt a szerző. Hová lettek? Őket is elnyelte a csatornazaj? Vagy a féktelenül kefélő és kokózó fiatalok már épp eléggé szétfeszítették az amcsi nézők tűréshatárát, hogy nem volt indokolt beletenni a b*zikat? Ejnye, no!

Fölöslegesen írom a konklúziót - a filmet megnézni is fölösleges.

Tökéletesen olyan érzésem volt, mikor olvastam ezt a könyvet, mintha Szilágyi Gyulától olvastam volna a 'Melegfront'-ot. Nem az előzményét, vagy 'Melegfront 2'-t, hanem valahogy ugyanazt.

Érdekes, és egyben kicsit kizökkentő, illetve eltávolító érzés olyan embertől olvasni egy melegekről szóló könyvet, aki heteroszexuális. Egyrészt azért, mert nem tudom, hogy az író vajon rejtőzködő meleg-e, és a könyv mindössze egy burkolt coming-out, amitől zavarba jövök. Pontosabban attól jövök zavarba, hogy nem tudom, mit gondoljak. Másrészt ilyen könyvet olvasni pont olyan, mintha olyan ember mesélne a gyászról, aki soha senkit nem veszített el. Vagy hogy egy egyszerűbb hasonlattal éljek: mintha egy férfi mesélne a női orgazmusról.

Mindezek alapján nem tartom rossznak a könyvet. Egyrészt szórakoztató volt a 'Melegház', mert izgalmas történeteket hallhattam, amik nagyon jól voltak megírva, másrészt pedig érdekes volt megismerni a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországát meleg szemmel. Fura, hogy a mostani életemből nem mennék vissza a nyolcvanas évekbe, mégis ezek az emberek többségükben boldogak voltak attól, amijük volt. Nem voltak sokan, akik felvállalták, nem voltak meleg helyek, a társadalom is kevésbé volt elfogadó, mint manapság, mégis, a könyvben szereplők megtalálták a helyüket az életben.

Talán a jelen ismerete tünteti fel ezeket a dolgokat más színben. Hogy egy más példával éljek: jelenleg nem távolodok el a mobilomtól 5 méternél messzebb. Elképzelni sem tudom, milyen lenne az életem a mobil nélkül, és bele sem gondolok abba, hogy az emberek mégis képesek voltak megszervezni az életüket ezelőtt húsz évvel, amikor még vonalas telefon se volt minden lakásban.

Szóval visszacsatolva a kezdő gondolatomhoz, ajánlom ezt a könyvet -amit ugyan nem melegek írtak- mindenki számára, aki kicsit is úgy érzi, hogy próbára tenné magát empátia téren. És most nem csak heterókra gondolok. Nekik ez ajánlott olvasmány. Ellenben a melegeknek kötelező. Néha álljunk meg és nézzük meg, milyen lett volna az életünk, ha csak 20 évvel korábban születünk.

Most fejeztem be Cyril Collard könyvét, és még egy kicsit ennek a hatása alatt vagyok és írom ezt a bejegyzést. Amikor nekiültem szombaton ennek az alig 200 oldalnyi regénynek, azonnal az jutott eszembe, hogy a Vad éjszakák Dennis Cooper Közelebbjének a francia változata. Ugyanaz a tömörség, ugyanaz az elborzasztó polgárpukkasztás. Nem is nagyon jó ide ez a szó, hogy polgárpukkasztás, mert nem éreztem igazán annak, de gyorsan túl akartam esni ezen a kifejezésen, mert biztos vagyok benne, hogy a legtöbb embernek ez a véleménye. Azért nem tartom polgárpukkasztónak a Vad éjszakákat, mert ennek volt mélyebb értelme.

A könyv egy 30 év körüli fickóról szól, aki operatőrként művészek közt forog, melegnek vallja magát (de én inkább úgy definiálnám az állapotát, hogy szexuálisan nyitott), és hát szó ami szó, HIV fertőzött. Beleszeret egy Laura nevű lányba, akivel mindig ordítva élveznek el, de a csúcs után képtelen az intimitásra, mivel ez csak a fiúkkal megy neki. Laura mellett éjszakánként Szajna parti hidak alatt extrém kalandokba bonyolódik, amik nem nélkülözik a pisát, a felek kölcsönös megalázását, egymás szájába köpködést, és még sorolhatnám. A lényeg, hogy Laura egyre jobban belebolondul a főhősbe, hajlandó lenne mindent elnézni neki, cserébe a pasi adja át magát neki. Hogy szeresse. Hogy egyszer az életben igazán törődjön vele. A könyv második fele leginkább abból áll, hogy Laura üzeneteket hagy az üzenetrögzítőn, és folyamatosan felőrli magát érzelmileg. Némileg érthetetlennek tűnik a pasi érzéketlensége, hogy hagyja Laurát kínlódni, de aztán rájöttem, hogy a pasi sem akarja elhagyni Laurát, miközben képtelen vele együtt lenni. Szóval van itt egy feloldhatatlan kettősség.

Hogy mi akadályozza meg a főhőst, hogy egy igazi happy end kerekedjen ki a dologból? Nem más, mint az arab fiúk iránti vonzalma, valamint egy Samy nevű srác iránti beteljesületlen szerelme. Persze a pasik jönnek és mennek az életében, de Samy az egyetlen, akit sosem kaphat meg, de el sem veszíthet. Samy-nek van egy barátnője, mégis összeköltözik a főhőssel, és hagyja, hogy az epekedjen utána. Néha ágyba bújnak, de ez a szerelem sem teljesedhet be sose.

Na jó, aki eddig eljutott ebben a bejegyzésben, joggal hiheti azt, hogy a Vad éjszakák egy szerelmi háromszög igaz és megbotránkoztató története. Végül is nem is tévedne nagyot. Azonban nem szabad elmenni amellett sem, hogy a főhősön közben egyre jobban elhatalmasodik a kór, és azzal, hogy emellett aktív szexuális életet él, és legtöbbször gumi nélkül, az egész egyfajta haláltáncra hajaz.

A véleményem a könyvről az, hogy letehetetlen. Rövid, ámde nehezen emészthető. A szüleimnek nem adnám karácsonyra, az egyszer biztos. Viszont akit érdekel, az nézzen körül az antikváriumokban vagy a könyvtárak felnőtt részlegén, illetve kapható a könyvudvarban kerek egész 100 forintért.

Gyakran nézek meleg témájú filmeket, de sajnos ritkán tartom ezeket jónak. Mivel a legtöbb ilyen alkotás mérhetetlenül le tud fárasztani, egyre nehezebben veszem rá magam, hogy ismét megnézzek egyet. Legtöbbször csak a blog miatt vállalom a szenvedést, ami egy-egy ilyen műremekkel jár, éppen ezért volt most a hétvégén igazi felüdülés a 'Weekend' című 2011-es brit film.

A film sztorija se nem különleges, se nem egyedülálló, inkább csak az tetszett, hogy jól meg volt csinálva. Az első perctől az utolsóig lekötött és utána teljesen a hatása alá kerültem. Azért is tetszett, mert hittem a srácokban, akikről szólt, és bár nem okozott meglepetést a zárójelenet, mégis az utolsó pillanatig izgultam.

A film amúgy arról szól, hogy Russel, a mi egyik főszereplőnk elmegy este bulizni és felszed egy srácot. Eredetileg egyéjszakásnak indul a dolog, de aztán Glen, a másik fiú, kicsit többet kezd jelenteni. Munka után találkoznak, sokat dumálnak, és láthatóan felforgatják egymás életét. Eléggé különböznek, mégis nagy hatással vannak egymásra. Aztán jön egy aprócska fordulat, amit most nem árulok el, de lehet kezdeni izgulni a srácokért.

A filmet az egyik barátomnál láttam, eredeti nyelven, magyar felirattal, szóval lehet bátran keresni a neten, mert higyjétek el, ez a film megéri azt a másfél órát.

'A meztelen férfi' június 30-ig látható a Ludwigban, érdemes ezt észben tartania annak, akinek kedve lenne megnézni. Én a múlt hétvégén láttam, és őszintén szólva egy kicsit csalódtam. Persze volt pucér pasi bőven, de valahogy mégis egy kicsit rossz szájízzel hagytam el a kiállítást. A kedvcsináló szöveg szerint a férfiak ezzel a kiállítással visszavágnak a korábbi évszázadok nőábrázolásának dominanciájának, de szerintem nem feltétlenül ez történt.

A legtöbb kiállított mű inkább 'mellékterméknek' tűnt nekem - hadd magyarázzam el, miért. Sok olyan képet láttam, köztük fotókat is, ahol a férfi test inkább eszköze az ábrázolásnak, de nem témája. Nem azért ábrázolta a művész a pucér férfit, mert érdekelte a téma, vagy mert valami más megközelítést akart keresni, hanem mert a 'főműve' festése közben kicsit lazítani akart, ezért felvett egy csizmát és kalapot, és önkioldóval lefényképezte magát. Szerencsére nem minden kiállított mű készült így, igenis voltak olyan alkotók, akiket foglalkoztatott a férfi test, és ezt kellőképpen értékeltem is.

Ha már ilyen őszintén beszélek, tartozom egy vallomással a kiállítással kapcsolatban. Azzal a tudattal mentem oda a Ludwigba, hogy melegként nekem nem tudnak nagyon újat mutatni, már ami a pucér pasikat illeti, de meg kellett lepődjek, mert sok olyat láttam, ami egy kicsit mellbevágott. Érdekes volt látni, hogy mások hogyan látnak egy pucér férfit, hogyan reagálnak rá művészként, pláne úgy, hogy nem melegként viszonyulnak hozzá, hanem heteroszexuálisként. Azt is érdekes volt látni, hogy a művészeknek mi jut eszébe arról, hogy meztelenség - vannak, akiknek szinte vörös posztó egy feltárulkozó férfi, és inkább agresszivitást látnak benne, vannak, akik a kiszolgáltatottságot, a passzívitást, akár a nőiességet látják, míg én persze inkább az erotika oldaláról közelítem meg. Szóval ha úgy határoztok, hogy megnézitek a kiállítást, akkor azt tanácsolom, hogy nyitottan menjetek oda, és ne gondoljatok vagy várjatok a kiállítástól semmit előre, mert ha elvárásokkal veszitek meg a jegyet, lehet, hogy egy kicsit úgy jártok, mint én.

Annak ellenére, hogy nekem nagyon komoly 'vastagkönyv-fétisem' van, időről időre be kell lássam, hogy a rövid könyvek sokszor jobban sikerülnek. Így van ez Indig Ottó könyvével, ami olybá csak 130 oldal, de az biztos, hogy az idei évem eddigi egyik legjobb könyve volt.

A regény egy nyaralás történetét meséli el közvetlenül a második világháború kitörése előtt. A főhős egy elegáns szállodában nyaral és igyekszik feketére sülni a napon, amikor megismerkedik a 18 éves Katjával, aki az anyjával jött nyaralni. Bár a főhős haja már deresedik, jól kijön a kis fruskával, aki korához képest borzasztó művelt. Hamarosan kiderül, hogy a kis Katja a nők iránt vonzódik, ezért az anyja megkéri a főhőst, hogy csábítsa el a lányát. A fickónak ehhez nem sok kedve van, de az anyja kétségbeesett kérlelésére megígéri, hogy megpróbálja. És ekkor megérkezik a két új vendég, a fiatal házaspár, Katja pedig halálosan beleszeret az ifjúasszonyba, aki mintha nem akaródzna visszautasítani a fiatal lány közeledését...

A 130 oldal tele van csavarokkal, így bár esélytelen lenne elveszíteni a figyelmünket ezen a rövid távon, mégis folyton újraértelmezi az addig történteket. Nagyon gondosan átgondolt és megírt kis könyv a 'Kánikula', így aki teheti, olvassa el. Vegyétek ki a könyvtárból, illetve könyvesboltban 1500 forintért kapható.

Két napja fejeztem be Katona André elsőkönyves író regényét, és sokáig filóztam azon, hogy mit is gondoljak, avagy írjak róla. Egyrészt határtalan boldogsággal tölt el, amikor magyar szerző meleg témájú könyvét veszem a kezembe (és én ezért pénzt is kiadtam, ami azért valljuk be, nagy cucc), ezen túl pedig nagyon tetszett az egész regénynek az alapkoncepciója. Mondjuk ki: zseniális volt.

De volt egy kis bökkenő, ami azt mondatja velem, hogy azért nem volt olyan tökéletes ez a regény. Egyrészről akik ismernek engem (főleg a barátom ennek a megmondhatója), azok tudják, hogy mennyire szeretek egy könyvben akár órákig elmerülni. Sajnos a Mennyi időnk van? erre nem volt alkalmas, sőt, rászoktam arra, hogy a villamoson olvassam maximum 10-15 percekig. Azt is elmondom, hogy miért: sajnos az állandó magyarázgatások eléggé lelassították a cselekményt, a könyv elég hamar nagyon vontatottá vált. Feltűnt (nem volt nehéz észrevenni), hogy minden kimondott mondat után az éppen porondon lévő szereplő magyaráz egy sort, majd csak aztán válaszol. Nekem erről az a véleményem, hogy nem kell mindent agyonmagyarázni, meg belemagyarázni, meg túlmagyarázni, mert szerintem néhány dolgot hagyjunk már meg a kedves olvasónak is, az is csak dolgozzon meg az 'élményért'. Ráadásul ha ezeket a felesleges köröket kihúzták volna a regényből, akkor sokat javítottak volna a gördülékenységén is.

A másik bökkenő nálam a folyamatos érzelmi feszültség volt. Sokszor, amikor itthon olvastam és bizony nagyon erősen felszisszentem, akkor a barátom már csak annyit kérdezett, hogy 'csak nem már megint sírnak?' És de! Valamelyik szereplő, vagy akár több szereplő egyszerre, minden fejezetben sírt. Facsarni lehetett volna a vizet a könyvből. Ráadásul egy csomó helyzetben olyan fölöslegesen sírtak az érintettek, hogy nem is értettem, hogy pontosan min akadtak ki - holott rendesen minden a számba lett rágva.

És végül a harmadik bökkenő: Noel. Valahogy nem kedveltem meg ezt a szerencsétlen - bocsánat a szóért - bőgőmasinát. És az, hogy nem kedveltem az egyik főszereplőt, borzasztóan eltávolított az egésztől. Bence jófej volt, nem is értettem, hogy miért van úgy oda Noelért, amikor az egy iszonyatosan hisztis srác. Lehet, hogy csak rosszul lett megfogva a karakter a könyvben, de ha Noel tényleg létezik és szóról szóra ilyen, ahogy le van írva, akkor kész csoda, hogy nem halt még meg a fájdalomtól.

Ha ezeket nem veszem figyelembe - ami azért elég nehéz - és visszagondolok a történetre, akkor tényleg be kell látnom, hogy ez egy klassz sztori. Katona Andrénak mindenképpen helye van a polcomon, de nagyon remélem, hogy ennél tud jobbat is írni - mert én kíváncsi lennék rá.

Úgy tűnik az április a végtelen esőkről és könnyekről szól. Egyrészt most olvasom Katona André könyvét, a 'Mennyi időnk van?'-t, amiben valami oknál fogva fejezetenként kétszer sírnak (átlagoltam a sírások számát, és most NEM viccelek), de erről majd egy későbbi posztban, másrészt megnéztem tegnap este a 'Watercolors' című 2008-as amerikai filmet, ahol a főszereplők egyike-másika jelenetről jelenetre elsírja magát.

De nézzük meg, mi fakasztotta a színészeket sírásra. Adott egy srác, akit az anyja nevel, és adott egy másik srác, akit meg az apja. Mindkét család csonka, és nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a film végéig azok is maradnak. Amikor az apuci pár napos üzleti útra megy, édesfiát leadja megőrzésre a másik családnál, ahol a srác (köztudottan) meleg. A két fiú első blikkre megtalálja a közös hangnemet, és mi már akkor tudjuk, hogy ebből bizony szex lesz. Erre nem is kell sokáig várni, és igazándiból ekkor tettem fel magamnak a kérdést, miszerint: 'lehet, hogy ez a film nem is lesz olyan fárasztóan unalmas?' Mert ha a srácok egymásnak esnek már a harmincadik percben, akkor mit fogunk csinálni a fennmaradó másfél órában?

Szerencsére a film készítői az átlagosnál jobban átgondolták a történetet, így nem a szokásos össznépi agybutítást tették le a nézők asztalára, és nem is az éves megszokott melegbarát kampányfilmmel izgatják a hangulatot, hanem valami kevésbé klisés, mélyebben szántó alkotással. Ne értsetek félre, a film nem volt kifejezetten jó, de ha meleg filmről beszélünk, akkor figyelembe kell venni azt is, hogy nem egy nagy filmgyártó cég remekbe szabott egészestéséről van szó, hanem egy olcsón legyártott, gyengébb színészekkel felvett személyes alkotásról.

Vagyis, ebben a sztoriban csak mint dramaturgiai elem van jelen a melegség, mert ezen kívül a két fiúnak egészen más problémákkal is meg kell küzdeniük. Az egyik fiú érzékenyebb lelkületű, festőnek készül, és úgy alapvetően jobban teljesít az iskolában, de mint az várható, nem sok pajtását tudhatja a barátjának. Aztán ott van a másik srác, aki az úszáson kívül nem ért semmihez, és retteg attól, hogy egyszer majd nem lesz elég jó, és akkor ki kell majd találnia, hogy mihez kezdjen az életével, ezen felül az anyja börtönbe kerül, az apja pedig elvonóra járó alkoholista, akinek a munkája miatt állandóan költözni kell.

A film minden gagyisága, illetve amatőrsége mellett élvezhető, ha még néhol vontatottá és kiszámíthatóvá is válik.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy volt szerencsém látni Tony Kushner zseniális művét, az 'Angyalok Amerikábant' filmben és élőben is. A film, pontosabban szólva a mini sorozat, már korábban is a szívem csücske volt, így most külön ínyencség volt mindezt élőben megnézni a Nemzetiben.

Aki nem ismeri a sztorit, annak röviden csak annyit, hogy a nyolcvanas évek Amerikájában járunk, ahol éppen szárba szökken az AIDS. Itt élik mindennapjaikat a szereplők, úgymint a meleg AIDS beteg Prior (Alföldi Róbert), akit éppen faképnél hagy a barátja (őt László Zsolt alakítja), mert beleszeret a nős Joe-ba (Stohl András), aki viszont őrlődik beteg felesége, mormon édesanyja (Udvaros Dorottya) és a hataloméhes főnök (?) (Kulka János) között. A cselekmény főbb mozgatórugói az egymást átszelő szerelmi szálak, valamint egy angyal, aki nem kicsit profetikus mániában szenved.

A darab nem valami szívmelengető, inkább fájdalmasan gyönyörű. A színészek elképesztően játszanak, bár ebben elfogult vagyok, mert a felsorolt művészeket nagyon szeretem. Aki teheti, az foglaljon jegyet erre a darabra (amíg adják), mert higyjétek el, megéri.

A minap a budapesti KönyvUdvarban jártam az Astorián, és belefutottam 2 könyvbe, ami érdekes lehet a számotokra. Mindkét könyvet Augusten Burroughs írta, és korábban már olvashattatok róluk a blogon. Íme a két könyv:

Kiszáradva

Rövid leírás a honlapról: Mit tehet az ember, ha egy nap közlik vele a munkahelyén, hogy ha azonnal nem vonul be egy alkoholelvonóra, akkor búcsút mondhat az állásának? Kihez fordulhat, ha a szüleivel nincs beszélő viszonyban, a barátai egytől egyig alkoholisták, a szerelme pedig halálos beteg?

"A reklámszakmában néha előfordul, hogy az ember kap egy terméket, ami egy kalap szar, és úgy kell tennie, mintha egy fantasztikus, a minőségi élethez nélkülözhetetlen valamivel lenne dolga. Egyszer például egy hajbalzsamhoz kellett reklámot készítenem. A stratégia a következő volt: Érezhető puhaság, látható tartás. Valójában vi­szont a termék elég silány volt. Összeragadt tőle az ember haja, a nők pedig rühellték a fókuszcsoport felmérésekben. Ráadásul büdös is volt. Olyan szaga lett tőle a hajnak, mintha rágógumival és hipóval kenték volna be. Nekem azonban valahogy azt kellett elhitetnem az emberekkel, hogy ez a legjobb hajbalzsam, amelyet valaha gyártottak. El kellett hitetnem velük, hogy egy­szerre gyönyörű és szexi. Elérhető és kívánatos. A reklámszakmában minden jobbnak látszik, mint amilyen valójában. És pont ezért ez a tökéletes hivatás számomra. Egy iparág, amely arra épül, hogy hamis várakozásokat kelt az emberekben. Kevesen vannak, akik olyan jók benne, mint én, és ezt annak köszönhetem, hogy évek óta alkalmazom ezt a módszert a saját életemben is. Tizenhárom éves koromban elmebeteg anyám odaadott az agybajos pszichiáterének, aki örökbefogadott. Fertőben éltem, pedofilokkal és korlátlan mennyiségű pirulával egy fedél alatt, miközben nem jártam iskolába. Amikor végre kiszabadultam onnan, jelentkeztem egy reklámügynökségnél mint autodidakta, enyhén különc fiatal tehetség, aki tele van szenvedéllyel és ötletekkel. Azt kihagytam az önéletrajzomból, hogy nem tudok helyesen írni, és hogy tizenhárom éves korom óta rendszeresen leszopok másokat."

Augusten Burroughsnak eddig öt önéletrajzi könyve jelent meg. Rend­szeresen tart előadásokat egyetemeken és főiskolákon az alkoholizmusról. Az Entertainment Weekly eddig kétszer választotta be Amerika 25 legviccesebb embere közé. A szer­ző második magyarul megjelenő regénye még sokkolóbb, mint a nagy sikerű Farkas az asztalnál. Lefegy­verző humorral, mégis torokszorítóan meséli el alkoholizmusa és tragikus szerelme történetét.

Farkas az asztalnál

Egy rövid leírás a honlapról: Kisfiúként egyszer azt álmodtam, hogy apám kivitt az erdőbe, ahol egy hulla hevert. Apám elásta a holttestet, és azt mondta, nem beszélhetek róla senkinek. Ez volt az egyetlen dolog, amit valaha együtt csináltunk, mint apa és fia, én pedig megígértem, hogy soha nem mondom el. De a legtöbb álmommal ellentétben ennek az emléke sosem halványult el. És néha… önkéntelenül is feltettem magamnak kérdést: vajon tényleg csak álmodtam?

Gyermekkorában Augusten Burroughs számára az apja csak egy árny volt: egy alak a lépcső tetején, egy köhintés a földszintről, egy némán cigarettázó figura a sötétben. Ahogy Augusten idősebb lett, úgy bontakozott ki előtte apjának sötét és fenyegető személyisége. Valami gonosz, titokzatos, megnevezhetetlen borzalom. Egyik szörnyű csalódás követte a másikat, és Augusten gyermekkora hamarosan véget ért. Az apa, akiről mindig álmodott, nem létezett. Az ő apja egy távoli, közönyös figura volt, akit nem érdekelt a fia.

És akkor kezdetét vette a „játék”. A Wolf at the Table-ben Augusten Burroughs egy eddig fel nem derített területre lép, a kimondhatatlan érzelmek birodalmába. Kendőzetlenül beszél szeretetről és gyűlöletről, ami az apa és fia kapcsolatának minden egyes pillanatát átjárja. Sokkoló őszinteséggel és döbbenetes éleslátással megírt regénye ajánlott olvasmány mindenki számára, aki tudja, mit jelent egy szülő feltétel nélküli szeretete után sóvárogni. A szívszaggató és helyenként brutális történetben mégis van valami felemelő és irracionális életigenlés. A Farkas az asztalnál egy emlékirat, egy könyörtelen nyíltsággal megírt visszaemlékezés a kegyetlenségről és a remény megváltó erejéről.

Mindkét könyv 690 forintba kerül a KönyvUdvarban. Szerintem ne hagyjátok ki.