Hosszú kihagyás és távollét után az első könyv, amiről hírt hozok, az a Dorian. Na tegye fel a kezét, aki elolvasta Oscar Wilde eredetijét… Gondoltam. Aki nem olvasta, annak röviden összefoglalom: van egy szép srác, az a neve, hogy Dorian. Annyira szép, hogy azt már meg kell festeni. Na és itt jön a csavar, ugyanis egyszercsak a képen szereplő Dorian kezd el öregedni, míg az eredetije nem.
Will Self átiratában nem egy festmény öregszik, hanem egy videófelvétel. Ezen felül pedig Dorian kemény drogos, homokos, a végletekig aljas, válogatás (és gumi) nélkül kefél mindenkivel. Ja és AIDS-es is, szóval ezer sebből vérzik, de ez nem számít, mert a felszínen minden szép és csudijó. Az emberek hullanak körülötte, mint a legyek ősszel, és a züllés egyre csak durvul. Aztán jön a csavar, de ez már más lapra tartozik.
Hogy miért olvasd el? Mert jó. Will Self kiválóan tálalja azt a temérdek szemetet, amit fejben összehordott, és bár idegen volt tőlem minden egyes sora, mégis érdekelt és nem hagyott nyugodni. Ajándékötletnek viszont nem ajánlanám. A Dorian nem az a könyv, amit karácsonykor nyugodt szívvel betennék a fa alá, illetve nem éppen ezt nyomnám a szüleim kezébe, rögtön egy coming-out után.
