Két napja fejeztem be Katona André elsőkönyves író regényét, és sokáig filóztam azon, hogy mit is gondoljak, avagy írjak róla. Egyrészt határtalan boldogsággal tölt el, amikor magyar szerző meleg témájú könyvét veszem a kezembe (és én ezért pénzt is kiadtam, ami azért valljuk be, nagy cucc), ezen túl pedig nagyon tetszett az egész regénynek az alapkoncepciója. Mondjuk ki: zseniális volt.
De volt egy kis bökkenő, ami azt mondatja velem, hogy azért nem volt olyan tökéletes ez a regény. Egyrészről akik ismernek engem (főleg a barátom ennek a megmondhatója), azok tudják, hogy mennyire szeretek egy könyvben akár órákig elmerülni. Sajnos a Mennyi időnk van? erre nem volt alkalmas, sőt, rászoktam arra, hogy a villamoson olvassam maximum 10-15 percekig. Azt is elmondom, hogy miért: sajnos az állandó magyarázgatások eléggé lelassították a cselekményt, a könyv elég hamar nagyon vontatottá vált. Feltűnt (nem volt nehéz észrevenni), hogy minden kimondott mondat után az éppen porondon lévő szereplő magyaráz egy sort, majd csak aztán válaszol. Nekem erről az a véleményem, hogy nem kell mindent agyonmagyarázni, meg belemagyarázni, meg túlmagyarázni, mert szerintem néhány dolgot hagyjunk már meg a kedves olvasónak is, az is csak dolgozzon meg az 'élményért'. Ráadásul ha ezeket a felesleges köröket kihúzták volna a regényből, akkor sokat javítottak volna a gördülékenységén is.
A másik bökkenő nálam a folyamatos érzelmi feszültség volt. Sokszor, amikor itthon olvastam és bizony nagyon erősen felszisszentem, akkor a barátom már csak annyit kérdezett, hogy 'csak nem már megint sírnak?' És de! Valamelyik szereplő, vagy akár több szereplő egyszerre, minden fejezetben sírt. Facsarni lehetett volna a vizet a könyvből. Ráadásul egy csomó helyzetben olyan fölöslegesen sírtak az érintettek, hogy nem is értettem, hogy pontosan min akadtak ki - holott rendesen minden a számba lett rágva.
És végül a harmadik bökkenő: Noel. Valahogy nem kedveltem meg ezt a szerencsétlen - bocsánat a szóért - bőgőmasinát. És az, hogy nem kedveltem az egyik főszereplőt, borzasztóan eltávolított az egésztől. Bence jófej volt, nem is értettem, hogy miért van úgy oda Noelért, amikor az egy iszonyatosan hisztis srác. Lehet, hogy csak rosszul lett megfogva a karakter a könyvben, de ha Noel tényleg létezik és szóról szóra ilyen, ahogy le van írva, akkor kész csoda, hogy nem halt még meg a fájdalomtól.
Ha ezeket nem veszem figyelembe - ami azért elég nehéz - és visszagondolok a történetre, akkor tényleg be kell látnom, hogy ez egy klassz sztori. Katona Andrénak mindenképpen helye van a polcomon, de nagyon remélem, hogy ennél tud jobbat is írni - mert én kíváncsi lennék rá.
