Most is elment egy csomó idő, és csak azt vettem észre, hogy az október végi bejegyzésem óta nem is kevés idő telt el. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy kevésbé fókuszáltam meleg dolgokra, másrészt mert nagyon elhavaztam saját magam.
És ha már a hónál tartunk, beszéljünk egy kicsit a drogokról. Miért van az, hogy ahányszor szépirodalmi mű kerül a kezembe, a melegek és a kemény drogok mindig kéz a kézben járnak? Tiszta baromság. Oké, nem vagyok olyan idős, nem éltem meg a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek meleg világát, és igazság szerint nem nagyon járok el bulizni, de ismerek egy szakajtó meleget, és valahogy a drog nem nagyon merült fel. Oké, elismerem, egyesek szerint talán egy kicsit unalmas vagyok én is meg a baráti köröm is, de valahogy nem hiányzik a tüctüc és a tömeg ahhoz, hogy szuper legyen a szombat estém. Na de ennyit rólam.
Valahogy pont a fentiek miatt volt nehéz olvasnom A szépség vonalát. A srác csak él bele a nagyvilágba, nem csinál kifejezetten semmit, nem töri magát, hogy valamit elérjen - elég neki a drog meg a túlélés, pedig tök jó adottságai vannak. Annyi szent, nagyon nehezen azonosultam vele. Pedig az elején még minden jónak tűnt, faltam az oldalakat, érdekes volt végigélni megint az első szerelem csápjainak tapogatását, meg a titkolózást, de aztán jött a drog és az irracionális. Szóval bár vitathatatlan tény, hogy szépen meg lett írva a sztori (illetve mivel én magyarul olvastam, ezért a fordítást is dícsérnem illik), de nem szerettem. Hamar elolvastam, de nem szerettem. Egyetlen karakter sem nyerte el a tetszésem, így olyan volt, mintha sterilen, érzelmek nélkül hallgattam volna valaki élettörténetét. Ami nem jó. Szeretem, ha bevonnak a dolgokba - ha én is élvezem. De ez most kimaradt. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, és még meg se szabadultam a könyvtől. Elvégre olyan szépen mutat a polcomon...
