Meleg Kultúra

David Leavitt neve már ismert lehet a meleg olvasók számára, ugyanis évekkel ezelőtt megjelent már egy rövidke könyve 'Arkansas' címmel, ami 3 meleg témájú novellát tartalmazott. Nem rengette meg az irodalmi igényeinket, de azért jól esett a szívünknek. Leavitt most egy nagyobb lélegzetű művel rukkolt ki, méghozzá egy 540 oldalas életrajzi regénnyel.

A könyv narrátora és egyben főhőse Professzor Hardy, aki elméleti matekot oktat a Cambridgen az 1900-as évek elején. Hardy egy nap kap egy levelet egy indiaitól, aki a segítségét akarja kérni abban, hogy matematikai témában publikáljon. A levél olvasása közben Hardy-nak az a gyanúja támad, hogy az indiai lesz korának legnagyobb elméleti matematikusa, így aztán válaszol neki...

A könyv azokat az éveket meséli el, amelyek során ő és az indiai együtt dolgoztak, és közben fény derül Hardy és egyetemi kollégáinak magánéletére is. Mivel több mint 100 éve a homoszexualitás még eléggé gyerekcipőben járt, és nem volt még honnan informálódni vagy akár pozitív példákkal találkozni, így elég érdekes (és sokszor szomorú) volt olvasni, ki hogyan bírkózik meg a dologgal.

Sokan bírálták a könyvet amiért nem olyan pörgős, és sokak szerint leül a sztori úgy az egyharmadánál, de én ezt nem éreztem. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a könyv szépirodalom, nem pedig bestseller. Itt ennél a regénynél nem az a fontos, hogy hová tart a történet, ellenben nagyon jól felépített karakterekkel dolgozik a szerző, és tényleg nagyon jól mesél. Nincsenek robbanó autók, összedőlő épületek... mindössze egy első világháború, de az is a hátországból megélve.

Kiss Tibor Noé könyvét már nagyon el akartam olvasni, de aztán amikor végre sikerült, akkor meg nagyot csalódtam benne.

De előbb elmondom, hogy miről van itt szó és kinek ajánlom:
Az 'Inkognitó' egy fiú/férfi története, aki nagyon szeret focizni, aztán egy szép napon rájön, hogy szüksége van arra, hogy nőnek öltözzön. Na aztán itt jön a bonyodalom: egyrészt a család és a környezet, másrészt viszont jönnek az önértelmezési problémák. Most férfi vagy nő? Mi teszi a férfit férfivá, a nőt nővé? Nőként érzi magát jobban, vagy csak női ruhában? Mindezek alapján ajánlom (illetve ajánlanám) a könyvet azoknak, akiket érdekelnek egy magyar transzvesztita belső vívódásai.

De ahogy ígértem, most jöjjön a hidegzuhany:
A könyv alapvetően pont annyi, amennyit fentebb egy bekezdésben leírtam. Ugyanezt (na jó, ennél egy kicsit többet talán többet) ír le az író a 160 oldalon. A könyvben minden bekezdés egy újabb epizód vagy gondolatfoszlány. Az író figyelmen kívül hagyta az időt, a helyszíneket, a köztes szereplőket, a történéseket, meg úgy a szerkesztést egyáltalán. Kicsit olyan érzésem volt, hogy az író Kiss Tibor Noé most valami hihetetlenül magas irodalmat akart alkotni, de sajnos azt kell mondjam, hogy szerintem ez most nem sikerült. Rengeteg a szóismétlés, sokszor írja le ugyanazt, nem haladunk semerre, nehéz követni, hogy végül is melyik megkezdett gondolat hova vezet, ha az vezet egyáltalán valahova. Szóval a kiindulási pont jó volt, de valahol ez a projekt nagyon félrebillent. Aztán lehet, hogy nincs igazam.

Mindenesetre nagyon hálás vagyok Kiss Tibor Noénak a bátorságáért, hogy ki mert állni a nagyközönség elé és vállalta önmagát. Azt hiszem, hogy ez mindenképpen példaértékű a számunkra. Az írással kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy érdemes ezzel foglalkozni, mert a stílus láthatóan már megvan, mindössze jobban össze kéne a mondanivalót fogni.

Nagyon szégyenlem magam, hogy már fél éve ide se szagoltam. Mondhatnám, hogy maga alá gyűrt az élet, de sajna inkább csak lusta voltam. Azt meg még jobban sajnálom, hogy erről a klassz kis könyvről csak ilyen késve adok hírt.

Aki szereti a történelmet, és szívesen olvas történelmi regényeket vagy néz tematikus adásokat a History Channel-en, annak kifejezetten szeretném a figyelmébe ajánlani Jean Boisson könyvét. 'A rózsaszín háromszög', ahogy azt a borítón is látjuk, a melegek második világháborús deportálását és elpusztítását írja meg. Nem vagyok egy érzelgős pasas és váratlanul sem ért a könyv, mégis nagyon felkavart. Miért is?

Történelmi tény, hogy a zsidóság mellett cigányokat, politikailag nem kívánt elemeket, valamint melegeket is deportáltak a második világháború idején, de amiben Boisson könyve újat mondott, az a sok apró információ, amivel testközelbe hozta a tábori 'élet' nyomorúságát. Azt eddig is tudtam, hogy a melegek rózsaszín háromszöget kaptak a ruhájukra, de azt már nem, hogy ez a csillag jóval nagyobb volt, mint a sárga, vagy akármelyik másik. Mindezt azért, hogy a többi rab már messziről észrevegye a buzikat. Még mindig nem érted, kedves olvasó? A buzikat a többi fogvatartott is utálta, így a melegeket nem csak a nácik csesztették, hanem a többi rab is. Az ember azt gondolná, hogy a közös sors összehozza az embereket, de a gyakorlat azt mutatja, hogy bár együtt haltak meg a rabok, a halálba menetelők még ekkor is kirekesztették maguk közül a rózsaszín csillagosokat. Ez borított ki olyan nagyon.

A könyv kritikusai előszeretettel róják fel a könyv egyik nagy hiányosságát, mégpedig azt, hogy nagyon kevés forrásmunkára korlátozódik az írás. Sajnos az már nem jut az emberek eszébe, hogy a második világháborús buziüldözést még mindig nem sikerült feldolgozni, és nagyon úgy néz ki, hogy erre még sokáig nem is kerül sor. Míg a zsídóság deportálását már milliószor megírták, eljátszották, megfilmesítették és kitüntették, addig úgy tűnik, a melegek senkit sem érdekelnek. Pedig szerintem a halálban mindenki egyenlő, és ha már itt tartunk, igenis volt szarabb annál a második világháborúben, hogy az ember fia zsidó.

A Little Ashes Salvador Dalí és Federico Garcia Lorca kapcsolatát boncolgatja - Dalí szerepében pedig nem mást tisztelhetünk, mint az Alkonyat-őrület sztárját, Robert Pattinsont.

A film szerintem jól sikerült, bár én elfogult vagyok a meleg filmekkel, mégis azt kell mondjam, hogy a hazai mozikat joggal elkerülte. Meg talán minden mozit. A filmkészítők egyrészt igyekeztek spórolni, és ez sokszor nagyon szembeszökő volt (és sajnos engem kibillentett a meséből) - de ez még a kisebb baj a filmmel. Ami ennél jobban zavart, hogy nem értettem, miért kell angolul spanyol akcentussal beszélniük. A történet szereplői nyilván spanyolul beszélgettek egymás közt, és spanyolul viszont nincs spanyol akcentusuk... Szóval ez nem tetszett, és sokszor azon dühöngtem, hogy ezt miért így csinálták.

Amit viszont kaptam a filmtől: megértettem, miért esett a választás Robert Pattinsonra, amikor a vámpírokat castingolták a Twilight szériára.

Trailer:

Régóta el akartam olvasni ezt a könyvet, mert sajnos be kell vallanom, hogy sokszor én is csak a borító alapján ítélem meg (vagy el) a könyveket. Ehhez pedig vegyük még hozzá azt is, hogy a Kéjpartot a Gondolat kiadó adta ki, szóval még valami mélységet is vártam a könyvtől.

Bár nem azt kaptam, amire fülszövegolvasás nélkül számítottam, mégis nagyon örültem a meglepetésnek. A könyv alapvetően sztorizgat, ellenben nincsen egy jól körülhatárolt története vagy cselekménye. Witkowski a nyanyusok világáról ad egy felettébb átfogó képet. A kis elbeszélések visszarepítenek minket a szocializmusba, és arról mesélnek, hogy milyen volt akkoriban nyanyusnak lenni.

Kifejezetten tetszett Witkowski szókimondása és lényegre törése, ugyanis akárhogy is kertel a szépérzésű szellemi elit, ez a könyv a szopás szeretetéről szól. Nem átvitt értelemben, hanem direkt. Nyanyusnak lenni ugyanis egyet jelent a térdelve szopással. Álljon előttük szovjet katona vagy részeg bunkó, amíg nagy van neki, addig nem is kell más. Azonban ha valaki valami jó kis géj erotikára számítana ezek után, az baromi nagyot téved. Kicsit szántam a szereplőket, meg az életkörülményeiket, de elég hamar helyrebillentem az olyan kijelentésektől, amikor a jelenlegi állapotokról nyilatkoznak - ugyanis egy vérbeli nyanyus nem híve a sírig tartó szerelemnek, szerinte a szerelmes andalgás a Szajna-parton iszonyatos, mert neki csak a vad, brutális férfi kell.

Jó volt a könyv, imádtam minden oldalát, minden szavát, de az apámnak nem adnám karácsonyra.

Most olvasom Caleb Carr regényét, a 'Halál angyalát', és mivel már rendesen a végén járok a sztorinak, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ez egy klassz könyv. A benne leírt események 1896-ban játszódnak, az akkor még kevésbé impozáns New York-ban, ahol is sorozatgyilkos öldösi a fiú prostituáltakat, majd rituálisan megcsonkítja őket. Mivel a rendőrség egyrészt baromira elfoglalt, másrészt pedig magasról tesz a 'buzeránsok' magas halálozási rátájára, a gyilkos nyugodtan hódolhat a hobbijának. Szerencsére azonban akad pár jóérzésű ember, akik hisznek az igazságban és a gyilkos nyomába erednek.

Május végén megjelent a Scissor Sisters negyedik stúdió albuma, a 'Magic Hour', amit először kicsit félve hallgattam meg, mert valami oknál fogva az előző lemez nekem annyira nem jött be (mondjuk nem is hallgattam végig, de most kedvem van újból próbálkozni azzal az anyaggal is). A lemez már első hallgatásra belopta magát a szívembe, iszonyatosan jók rajta a dalok. Nekem olyan verzió van meg, amin rajta van bónusz trekknek 2 remix is, amiket itt most nem kommentálnék, de azokat leszámítva a lemez baromi jó.

Íme egy friss dal a korongról - én a magam részéről melegen ajánlom mindenkinek.

Még egy könyv, amit elolvastam, majd megörültem, amikor kiderült, hogy írhatok róla a blogon. Grecsó Krisztián előbb említett könyvéhez hasonlóan 'A szél árnyéka' sem kifejezetten meleg regény, mégis van benne meleg szereplő.

A könyv középpontjában egy könyvesboltos serdülő fia áll, valamint a könyvek. A könyvesbolt szomszédságában pedig megtaláljuk az órásmestert, aki alkalomadtán szeret nőnek öltözni és elveszni a barcelónai éjszakában. Azonban ez még nem a ma ismert Barcelóna, mivel a történet az 1930-as években játszódik, így a melegeket ugyanúgy üldözik, mint a besúgókat vagy akárki mást, aki nem szimpatikus a 'rendszernek'.

Zafón könyve letehetetlen olvasmány, nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki nem veti meg a jól megírt történeteket.

Mostanában elkezdtem érdeklődni a kortárs magyar irodalomért és ennek eredménye, hogy elolvastam a 'Mellettem elférsz'-t Grecsó Krisztiántól. Csak annyit tudtam, hogy jó és hogy megnyerte az AEGON művészeti díját (vagy mit), de azt nem tudtam, hogy ennyire jó lesz vagy hogy írni fogok róla a blogon...

A történet röviden csak annyi, hogy a főszereplő egy véletlen folytán rájön egy családi hazugságra, és mivel a barátnője dobta, van ideje és energiája utánaeredni a családi múltnak. Így olvashatunk nagyszülőkről, szülőkről, nagybácsikról és unokatestvérekről. A helyszín egyrészt Budapest, másrészt a Telep.

A 'Mellettem elférsz' nem kifejezetten meleg regény, ellenben van benne meleg szál, amit érdemes megismernünk, arról nem is beszélve, hogy a könyv letehetetlenül magával ragad. Továbbá azt is biztosra veszem, hogy gyermekeinknek ez kötelező olvasmány lesz az oskolában, de ha mégsem, lehet menőzni, hogy milyen igényes könyveket olvasunk szabad perceinkben.

Ez egy kedves kis komédia, aminek az alapja egy munkahelyi félreértés, mely szerint a nőcsábász főszereplőről azt hiszi a főnöke, hogy meleg. Azonban mivel a srác így jobban tud érvényesülni, nem önt tiszta vizet a pohárba, hanem inkább úszik az árral. Azonban megjelenik a főnök lánya, aki miatt minden zavarossá válik... Túl sok váratlan dolog nem történik benne és néha könnyen elkalandozik a néző figyelme, de ezzel együtt egy kedves (és jószándékú) film.

(Próbáltam videót mellékelni, de sehol nem találtam a trailer-t. Sorry.)

Ez a film egy anyáról szól, aki megtudja, hogy a fia meleg, és az addigi jó anya-fia kapcsolat hirtelen megromlik, mivel az anya igyekszik mindent megtenni azért, hogy a fia küzdjön mássága ellen. Vallásos lévén miurunkjézuskrisztushoz és természetesen a Bibliához fordul segítségért, azonban a nagy igyekezetben érvényesülni látszik a régi mondás, miszerint ami nem hajlik, az törik, így a másságnál egy sokkal drámaibb dologgal kell szembenéznie a családnak: a fiú öngyilkosságával. Az anya szerepében Sigourney Weaver-nél elképzelni sem tudnék jobbat.

Almodóvar új filmje újfent bővelkedik a nemi kavarodásban, és megint előtérbe kerül a nemi erőszak (ez több szinten is). Bár most látványos meleg szál nem volt, felüdülés volt a korábbi 'Volver'-hez képest, hogy itt most nem csak szinte nők szerepeltek a filmben.

Összességében már nagyon vártam, hogy megnézzem 'A bőr, amelyben élek' című filmet, és nem is okozott meglepetést. A sztoriról nem szólnék semmit, mert esélytelen, hogy egy mondatban összefoglaljam az egészet, és ha ezt mégis megtenném, ellőném a poént, amit viszont nem akarok. Annyit viszont elmondok, hogy van benne egy jóravaló bonyodalom, egy kis emberi nagyravágyás és nem egy nem túl egészséges rögeszme.

Aki eddig sorra megnézte az Almodóvar filmeket, annak ez kihagyhatatlan, aki viszont még új a fronton, annak inkább valami könnyedebbet ajánlanék, bár így belegondolva nem jut eszembe semmi.

Augusten Burroughs az egyik kedvenc íróm, de most egyik szemem sír, a másik nevet, amikor meglátom ezt a könyvet. Burroughs neve tőlünk nyugatabbra sokkal ismertebb, mint nálunk. Amerikában egy ízben még az év legviccesebb emberének is megválasztották, ami érthető, ha valaki veszi a fáradságot és elolvassa a 'Running with scissors' című bestsellerét. Bár én magyarul ezt a könyvet nem olvastam, mert nem bírtam megvárni, míg lefordítják, de az angol eredeti is elég jól sikerült - na, nem olyan jól, mint az előbb idézett 'Running with scissors'.

A 'Farkas az asztalnál' a második könyv, ami a Kelly Kiadónál magyarul megjelent, és bár olvastam már ettől az írótól jobbat is, azért ezt is csak ajánlani tudom. Biztosra veszem, hogy sokan olvasás közben ráismernek majd a saját családjukra, és sok meleg fiú tud majd azonosulni a fiatal Augusten érzéseivel (félelmeivel), aki egész életében az apjával küzdött. Ugyanis a 'Farkas az asztalnál' erről a küzdelemről szól. Na nem kell arra gondolni, hogy az írót azért kergeti az őrületbe az apja, mert más, mint a többiek. Az apa ellenszenve nem korlátozódik kizárólagosan a fiára, hanem rajta kívül kivetül az egész családra és a környezetére is, és sokkal régebbre nyúlik vissza, mint Augusten születési dátuma.

Azért örülök, mert le lett fordítva. És azért sírok, mert nem ez lesz az a könyv, ami a magyar olvasót megfogja. Sokkal nagyobb lépés lett volna egy korábbi, könnyedebb, ha úgy tetszik, viccesebb regénnyel indítani, mert az talán a melegeken kívül is meg tudott volna nyerni olvasókat. Így viszont egyenlőre csak a meleg srácok olvassák zseblámpával a takaró alatt, és még én sem adnám a szüleim kezébe karácsonyi ajándékként. Ahhoz ez a könyv érzelmileg sokkal megterhelőbb.

Ez a film egy kiégett filmrendezőről szól, aki véletlenül bekerül egy főiskolai rövidfilmes zsűribe, ahol találkozik saját maga főiskolás kiadásával. Nem csoda, ha kicsit összezavarodik, mert az ifjú tehetséget pontosan ugyanúgy hívják, ahogy őt, a filmje ugyanaz, amit 15 évvel korábban ő maga adott be rendezőként, és a srác családi háttere ugyanaz, mint az övé volt.

Érdekes időutazós sztori, amelyben a főszereplő arra törekszik, hogy saját jövőjét hozza helyre azzal, hogy a jó irányba tereli korábbi önmagát. Kicsit furcsán hangzik, de nagyjából erről szól a 'Judas kiss'. Íme a trailer:

John Malkovich mindig is kiemelkedő helyen szerepelt a polcomon, ha nem is a pofikája, hanem a színészkedése miatt. És mennyire jól csinálja.

Ebben a filmben egy meleg karaktert, Alan Conwayt (a pontosabb besorolás érdekében mondjuk inkább: kényes hisztérikát) alakítja, aki az életben nem vitte igazán sokra. Se pénze, se karrierje, se jó teste, se pasija. Azonban egy valamiben tuti befutó: kiválóan adja magát Kubricknak, a neves rendezőnek. Mivel szinte semmi kép nem jelenik meg a neves rendezőről, senkinek még csak fogalma sincsen arról, hogy átejtik vagy sem. És mindezt a színjátékot Alan Conway úgy nyomja, hogy még csak nem is ismeri a színész filmjeit. Született profi.

Kubrick bőrébe bújva helyes fiúkat visz az ágyába és kisebb-nagyobb pénzeket húz le az emberekről. És ha lebukik, szinte senki nincsen, aki tanúskodna ellene, elvégre ki akar bíróság elé állni és elmondani, hogyan fektette meg egy öregedő pacák.

A filmet teljes mértékben ajánlom, magyar nyelven DVD formátumban könnyen beszerezhető.

Mikor feljöttem Pestre egyetemre, elhatároztam, hogy nem hozatom fel a tévémet, mert csak időpocsékolás az egész. A műsorok rosszak, nincs itt semmi látnivaló. Aztán egyetem után, albérletbe költözve a lakótársam mellett heverve rájöttem, hogy nem is olyan rossz, ha van az embernek egy ilyen doboza. Így tettem egy fogadalmat: csak akkor nézhetek tévét, ha kinéztem valamit a műsorfüzetből. Egyenlőre ez elég jól működik.

Ennek a tévés mini-reformomnak köszönhetően láttam a ’Kubrick menetet’, az ’5x2’-t (F. Ozon), és most Wong Kar-Wai fesztiváldíjas filmjét, az ’Édeskettest’. Be kell, hogy valljam, egy kicsit mindig van bennem egy félsz, amikor ázsiai, illetve ázsiai rendezésű filmet nézek, mert úgy érzem, nem értem meg, vagy ami a legrosszabb: félreértem. Meg persze az is lehet, hogy halálra unom magam.

Az ’Édeskettes’ minden ilyen félelmemet eloszlatott már az első 10 percben. Azzal kezdjük, hogy a két főszereplő srác egymásnak esnek az ágyban. Mi sem lehet ennél izgalmasabb felütés, nem de? Aztán jön a szakítás, aztán a kibékülés, aztán a szakítás, aztán a kibékülés... Ez a film nekem arról mesélt, hogy milyen az, amikor egy kapcsolat egyirányú. Mikor az egyik akarja, a másik meg hagyja, amíg neki jó.

Az egyik dolgozik, míg a másik otthon hever. Az egyik még betegen is nekiáll főzni, míg a másik csak más fiúkra gondol. Bár a legtöbb esetben ilyenkor megharagszom a filmre és üvöltözök a képernyővel (’hogy lehetsz ennyire vak??’), de valahogy ez az érzelmi kiszolgáltatottság nem volt zavaró ebben a filmben. Ajánlom mindenkinek.

2009-ben a moziünnep alkalmával sikerült premier előtt megnéznem Almodóvar filmjét, a ’Megtört öleléseket’!

Amint felcsendültek az ismerősnek tűnő dallamok (méd báj Alberto Iglesias), rögtön tudtam, hogy a hét legrövidebb két órája áll előttem. És így is lett. A film úgy elrepült, mint a pinty. Aztán meg kábé két napig beszélgettünk róla. De hát erre számítani lehetett.

A film központjában most egy vak forgatókönyvíró áll (minő meglepetés), aki mondhatni együtt él a személyi asszisztensével és annak fiával. A napok lassan, eseménytelenül peregnek, a legtöbb, ami kibillenti a főhőst a mindennapi unalomból, az egy-egy kósza numera. A kapcsolatai felszínesek; ünnepelt híresség, mégis szart sem ér az élete.

Aztán egy szép napon betoppan egy fiú, aki egy történettel áll elő. Élete történetével. A fiú felbukkanása előhozza a múlt tragédiáját, leporolva megannyi fájdalmat és veszteséget. De erről nem akarok beszélni, inkább csak azt szeretném igazolni, hogy miért írok erről a blogomban. Ha nem lenne elég ok a rendező Pedro Almodóvar, akkor a biztonság kedvéért ott van még az az aprócska, szinte felesleges kis mellékszál, hogy a fiú, aki beront a por lepte emlékekbe, meleg. És hoppá, máris igazolt, hogy írok a filmről...

Fogalmam sincs mit írjak. Komolyan. Vagy mindent leírok és akkor lelövöm az összes poént, vagy nem mondok semmi izgalmasat, de akkor meg elunjátok az agyatokat ezen a bejegyzésen. Egyszerűen csak menjetek el és nézzétek meg.

A meleg filmhéten néztem ezt a brazil filmet egy testvérpár nem mindennapi kapcsolatáról. Francisco és féltestvére, Thomas története egyszerre szép és morbid. Igaz, hogy nem egy apától vannak, de közös anyjuk miatt nekem kicsit meredek volt a köztük kialakult szerelem és annak beteljesülése.

A legjobb az egészben az volt, hogy a két főszereplő színész nagyon helyes volt - ne menjünk messzire: mindketten úsztak, a fiatalabbik hivatásszerűen, lévén készült az olimpiára. A két fiú között kibontakozó mély kötődésre a szülők is felfigyeltek, és bár eleinte aggódtak, lényegében nem tettek semmit.

A filmet annak ellenére, hogy nem szólt különösebben semmiről, mégis érdemes volt megnézni, ha másért nem is, már csak a sok pucérkodás végett is.

Ezen a héten arra vagyok a legbüszkébb, hogy befejeztem ezt a könyvet. Halálosan untatott és talán még sosem olvastam könyvet ilyen hosszú ideig.

Miért volt rossz a regény? Egyszerűen azért, mert szinte nem szólt semmiről, és ennek szellemében 370 oldalon keresztül lefoglalni az olvasót mindenképpen nagy luxusnak számít. A történet két narrátora az ötvenes Ralph, aki a kutyájával él és biztonsági őr, a másik pedig Jack, a harminc éves illusztrátor, akinek szép felesége és kislánya van. Mindkét mesélő egy lányra koncentrál, a gyönyörű Elsie-re, aki nemrég érkezett New Yorkba.

Az idősebb Ralph lányaként tekint a lányra és mindig arról prédikál, hogy a lánynak vigyáznia kell a tisztaságára. Ralph mindenről a legrosszabbat feltételezi, így Elsie csakhamar ráun, de a fickó nem hagyja annyiban. Követi, kémkedik utána, próbálja szemmel tartani.

Ellenben a művész Jack nagyon jó fej, Elsie megkedveli, nem kevésbé Jack feleségét, Nataliat. A fiatal házaspár nyitott kapcsolatban élnek, így az asszony nyugodtan kóricálhat a fiatal leszbikus lánnyal. A baráti körben rengeteg meleg és leszbikus tűnik fel, akik relatív jól lettek ábrázolva, de az erős leszbikus szál sem menti meg a regényt. Másról sincs szó, csak arról, hogy mikor kinél van valami parti, továbbá hogy vajon este az asszonykának lesz-e kedve szeretkezni a férjével, Jackkel.

A 160. oldalon, mikor még semmi nem történt, abban reménykedtem, hogy csak kitartóan tovább kell olvasnom, és végül nem is csalódtam, mert a 300. oldal környékén tényleg történt valami. Azután még 70 oldalon keresztül untam magam. Az is dühített, hogy a könyv tele volt helyesírási hibával, így egy magyartanárhoz hasonlóan ceruzával javítgattam átlagosan minden második oldalon.

Érzékeny és gyönyörűen megírt film a női lélek mélységeiről. Hú, ez kissé ömlengős lett… Annyi azért biztos, hogy a jó kis sztori mellett a két főszereplő, Cate Blanchett és Judy Dench játéka is sokat nyom a latba.

A filmben zajló eseményeket Dench karaktere, az idősödő Barbara szemén keresztül láthatjuk és követhetjük, aki tanárként dolgozik egy középiskolában, ahol mindenki rettegi és kerüli. Aztán egy nap betoppan az iskola életébe a Blanchett által megformált Sheba, aki gyönyörű, kedves, és törékeny. Szinte sugárzik és olyan vonzalmat kelt maga körül, aminek lehetetlen ellenállni. Az idősödő Barbara beleszeret a fiatal Sheba-ba, aki viszont egy diákjával kezd viszonyt. Bevezetőnek a filmhez szerintem ennyi elég is lesz…

A film magyarul is megjelent, de ha valaki könyvben is el akarná olvasni, megkeresheti a könyvesboltokban Zoe Heller azonos című regényét. Sajnos még nem fordították le, de amekkora nagy szám a film, biztos hamarosan magyarul is ott fog virítani a boltok polcain.

Az ’Álljon meg a nászmenet’ mellett mindig jól jön, ha megemlítjük ’A második legjobb dolgot’ is. Madonna és Rupert Everett bohóckodása mindig megnevettet, mégsem állnak meg az agyatlan meleg filmek klisé szintjén.

A film alapanyaga vagy nyolc évet ölel fel, így relatív sokáig követhetjük nyomon a szereplők életét. Ott vesszük fel a vonalat, hogy Abbie (Madonna) és Robert (Rupert Everett) töretlen és mély barátsága egy kisfiút eredményez, akit közösen nevelnek és közösen válaszolják meg az olyan kérdéseket, hogy mi az a buzi? és Robert te miért nem alszol anyuval?

Szóval a jógaoktató anyuka és a meleg kertész példásan nevelik egyszem gyermeküket, amikor betoppan az igazi, a nagy ő (Benjamin Bratt), akire Abbie mindvégig hiába várt. Az új karakter megjelenése egy sor problémát szül, mivel Abbie már az új férfival nevelné a fiát, miközben Robertet is szeretné maga mellett tudni. Azonban Robert nem akar vasárnapi apuka lenni.

’A második legjobb dolog’ Madonna egyik talán legjobban eltalált filmje. Van benne humor, bőven van mélység, és mégsem terjengős. Aki eddig nem látta, az mindenképpen pótolja.

Ferzan Özpetek filmje a tőle elvárható érzelmi mélységgel ábrázolja a már jól ismert családi drámát, és bár nem ad különösebben semmi újat, örömmel néztem a ’Szerelem, pasta, tengert’.

Az alapszitu ismerős lehet: adott egy olasz fiú, aki éppen arra készül, hogy megoszt a családjával három titkot: 1 - sosem tanult közgázt; 2 – nem akar a családi vállalkozásban dolgozni; 3 – meleg. A tervéről beszámol a bátyjának, majd az ominózus pillanatban a bátyja megragadja a szót és ő mondja el, hogy meleg. Ez a fogás kissé erőltetett, de ettől függetlenül a film nagyon jól működik. A csavarnak köszönhetően a főszereplő marad otthon a családdal és segít az apának feldolgozni azt a tényt, hogy az idősebbik fia meleg.

A karakterek kedvesek, a cselekmény magával ragadó. Aggódtam a szereplőkért, és együtt éreztem velük, ahol kellett. Az előbb már mondtam, hogy a film semmi újat nem adott, de jó volt nézni, és pontosan ezért szeretem a rendező munkáit. Özpetek teljesen magától értetődően kezeli a homoszexualitást; nem magyarázza, nem kendőzi, nem kér érte elnézést, és ezt nagyra értékelem.

A film címe már sokat sejtet, és elég kreatív megoldás a történet megvilágítására, mivel az egyrészt egy Amerikát átszelő utazásról szól, másrészt pedig a főszereplő transzszexualitásáról.

A főszereplő Bree (korábban Stanley) Los Angelesben él, egyedül. Otthonról végez telemarketinges munkát, valamint bedolgozik egy étteremben. Hosszú ideje várja már a műtétet, ami végre teljes értékű nővé tehetné. Már éppen megkapná a pszichológusától a hozzájárulást, amikor felhívja a rendőrség és közli vele, hogy van egy 17 éves fia, aki drogbirtoklásért és prostitúcióért börtönbe került. Bree-t a hír váratlanul éri, ugyanis eddig azt sem tudta, hogy van egy fia. Nem nagyon érdekli, hogy mi lesz a fiúval, azonban a pszichiátere visszavonja a hozzájárulását a műtéthez, ha Bree nem képes megbirkózni a múltjával. Így Bree kihozza a sittről sosem látott fiát, majd együtt indulnak Los Angelesbe; Bree azért, hogy ott nővé operálják, a fiú pedig azért, hogy pornósztár lehessen. Ahogy együtt utaznak, egyre közelebb kerülnek egymáshoz és saját magukhoz.

A ’Transamerica’-t több Golden Globe díjra is jelölték, elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat drámai kategóriában (Felicity Huffman – a ’Született feleségek’ sztárja), valamint Oscar-t is nyert: legjobb női főszereplő. A Berlini Nemzetközi Fesztiválon Duncan Tucker, a rendező, elnyerte a zsűri különdíját. A DVD-t relatív olcsón bárhol be lehet szerezni, megéri.

Hihetetlenül nagy élmény volt Szilágyi Gyula könyvét most újra a kezembe vennem. Először akkor olvastam, amikor 2002-ben megjelent, és az érettségiig még volt egy évem. Most 2011-ben, majdnem 10 évnyi tapasztalattal később már egészen más volt. Akkor még kissé megijedtem attól, amit olvastam, most már hevesen bólogattam, hogy bizony sok minden velem is megtörtént.

Pedig a legtöbb dologról én már lemaradtam. Én konkrétan egy olyan Budapestre költöztem fel, ahol már be voltak járatva a diszkók és a kávézók, és már jócskán hallottam szaunákról is – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyetemistaként mindebből csak kevés jutott nekem, mert a sok lehetőség között pénzem bizony nem sok volt.

Na de most hogy jön mindez ide? A könyv valójában egy szociológiai mű, legalábbis én annak kategorizálnám. Témák szerint halad előre, és minden témához hozzászólnak a megkérdezettek. Mivel az emberek névtelenül vallanak, nagyon őszinte az egész könyv, nem kendőz el semmit, még csak nem is szépít imitt-amott. Így ahogy a könyvet olvastam, akarva-akaratlanul is jöttek az emlékek az életemből, de szerintem ti is így lesztek ezzel.

Annak ellenére, hogy a könyvet szívesen és gyorsan faltam, a szüleimnek nem adnám a kezébe. Ugyanis ha valakinek a könyv olvasása előtt nem volt tapasztalata, akkor könnyen kialakulhatnak rossz benyomások. Sok negatív tapasztalat hangzik el és általában negatív élményekről olvashatunk, továbbá a magam részéről nagyon sok helyen nem értettem egyet az elhangzott véleményekkel.

Ezeken túl pedig úgy érzem, hogy a könyv megírása óta nagyot fordult a világ. Én most huszonévesként nem olyan környezetben élem az életem, mint a könyvben megszólaló (idősebb) társaim a hetvenes-nyolcvanas években. Annyit azonban elmondhatok, hogy a könyvet olvasva szembesülnöm kellett azzal, hogy bizony egyre jobb és nyitottabb világban élünk, és emiatt szerencsésnek érzem magam. Elégedetlenkedő meleg honfitársaimnak ajánlom a figyelmébe, az érzékenyebb lelkületűek, illetve a meleg világgal csak ismerkedni vágyó heteroszexuálisok kerüljék a könyvet.

Már régóta tervezem, hogy a meleg témájú filmek és könyvkiadványok mellett meleg témát boncolgató zenei művekről is hírt adjak a blogon. Íme az első PJ Harvey-tól: ’The Garden’.

A dal egy fiú angyalról szól, aki egyedül tengeti napjait a bibliai paradicsomban, de egy szép éjjelen arra jár egy másik fiú angyal, és hogy is mondjam... hát összeakasztják a szárnyaikat. Mivel az angyaloktól messze esik a testiség (gondolom én), az angyal elveszti szárnyait és emberré lesz.

Nem vagyok valami jó a versek értelmezésében, de nekem ez a dal arról mesélt, hogy nem jó egyedül lenni; hogy mindannyian társra vágyunk, még akkor is, ha a párkeresés sokszor kudarccal végződik.