2009-ben a moziünnep alkalmával sikerült premier előtt megnéznem Almodóvar filmjét, a ’Megtört öleléseket’!
Amint felcsendültek az ismerősnek tűnő dallamok (méd báj Alberto Iglesias), rögtön tudtam, hogy a hét legrövidebb két órája áll előttem. És így is lett. A film úgy elrepült, mint a pinty. Aztán meg kábé két napig beszélgettünk róla. De hát erre számítani lehetett.
A film központjában most egy vak forgatókönyvíró áll (minő meglepetés), aki mondhatni együtt él a személyi asszisztensével és annak fiával. A napok lassan, eseménytelenül peregnek, a legtöbb, ami kibillenti a főhőst a mindennapi unalomból, az egy-egy kósza numera. A kapcsolatai felszínesek; ünnepelt híresség, mégis szart sem ér az élete.
Aztán egy szép napon betoppan egy fiú, aki egy történettel áll elő. Élete történetével. A fiú felbukkanása előhozza a múlt tragédiáját, leporolva megannyi fájdalmat és veszteséget. De erről nem akarok beszélni, inkább csak azt szeretném igazolni, hogy miért írok erről a blogomban. Ha nem lenne elég ok a rendező Pedro Almodóvar, akkor a biztonság kedvéért ott van még az az aprócska, szinte felesleges kis mellékszál, hogy a fiú, aki beront a por lepte emlékekbe, meleg. És hoppá, máris igazolt, hogy írok a filmről...
Fogalmam sincs mit írjak. Komolyan. Vagy mindent leírok és akkor lelövöm az összes poént, vagy nem mondok semmi izgalmasat, de akkor meg elunjátok az agyatokat ezen a bejegyzésen. Egyszerűen csak menjetek el és nézzétek meg.
