Mikor feljöttem Pestre egyetemre, elhatároztam, hogy nem hozatom fel a tévémet, mert csak időpocsékolás az egész. A műsorok rosszak, nincs itt semmi látnivaló. Aztán egyetem után, albérletbe költözve a lakótársam mellett heverve rájöttem, hogy nem is olyan rossz, ha van az embernek egy ilyen doboza. Így tettem egy fogadalmat: csak akkor nézhetek tévét, ha kinéztem valamit a műsorfüzetből. Egyenlőre ez elég jól működik.
Ennek a tévés mini-reformomnak köszönhetően láttam a ’Kubrick menetet’, az ’5x2’-t (F. Ozon), és most Wong Kar-Wai fesztiváldíjas filmjét, az ’Édeskettest’. Be kell, hogy valljam, egy kicsit mindig van bennem egy félsz, amikor ázsiai, illetve ázsiai rendezésű filmet nézek, mert úgy érzem, nem értem meg, vagy ami a legrosszabb: félreértem. Meg persze az is lehet, hogy halálra unom magam.
Az ’Édeskettes’ minden ilyen félelmemet eloszlatott már az első 10 percben. Azzal kezdjük, hogy a két főszereplő srác egymásnak esnek az ágyban. Mi sem lehet ennél izgalmasabb felütés, nem de? Aztán jön a szakítás, aztán a kibékülés, aztán a szakítás, aztán a kibékülés... Ez a film nekem arról mesélt, hogy milyen az, amikor egy kapcsolat egyirányú. Mikor az egyik akarja, a másik meg hagyja, amíg neki jó.
Az egyik dolgozik, míg a másik otthon hever. Az egyik még betegen is nekiáll főzni, míg a másik csak más fiúkra gondol. Bár a legtöbb esetben ilyenkor megharagszom a filmre és üvöltözök a képernyővel (’hogy lehetsz ennyire vak??’), de valahogy ez az érzelmi kiszolgáltatottság nem volt zavaró ebben a filmben. Ajánlom mindenkinek.
